Érzéseim közt állt egy;

A magányos lovas.

Büszke mellkasán kegy,

Magánycsepp koppant ott,

Hol régen a szívét hordta.

A végzet mely számára

Több időt jósolt, harsonát

Fújt, s ő tovább dobbantott.

Megtalált az élet;

Lábam alá vettem az erdőt,

De sosem tapostam új utat.

Ez a virág oly ritka, hogy

Elhaladni mellette félek.

Forr bennem egy érzés,

S párolognak a percek,

Az úton szeretnék menni,

De félek, hogy megégek.

Néha visszanézek, mert

Számolatlan hallom

Lépteid nyomomban.

Ma már a saját utam járom,

A múlt porát nem kavarom,

Hagyom, álljon csak halomban.

Az új élmények jelzik,

Hogy jó felé haladok.

Utcakőből kisírt gyémántcsepp,

Így látom törékeny tested,

Engedd, hogy táplálja eső,

Kényeztesse szél, fedje el

A hó, s ha ez véget ér:

Virágoztasd ki újra magad.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.