Másodosztályon megfáradt
műbőrhuzathoz simul a
tested, kecsesen, karcsún.
Homlokod apró ráncot ejt,
majd elmélyed komolyabb
gondokon. Nem néz fel szemed,
a kötet alját lesed. Feltűnik,
már egy óra, s nyelved nem nyálaz, s
kezed nem lapoz, mint előtte oly
szorgosan, dolgavégezetlen pihen
szoknyafedte combodon. Vár
az állomás, s jár az óra, nem
áll meg sem az idő, sem a vonatom.
Nem játszol nekem nőt, s nem
bánod, hogy nem bókolok,
fáradt fejed a vállamhoz ér,
s én is elbóbiskolok. Lassul a táj
az ablakon, s boldogan nyugtázom,
mellettem vagy és
nem csak álmodom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.