Vágyakkal teleszőtt párnán

Szellemekkel suhanó,

Zuhanásba merülő

Zavart-lihegős mondatok.

Vágyakkal teleszőtt párnán

Porfelhőket pöfögő

Helyben-száguldó szívvonatok.

Vágyakkal teleszőtt párnán

Karjaid közt elterülő

Kéjes-kacér gondolatok.

Vágyakkal teleszőtt párnán

Önmagunkat kereső,

Lélekben egyesülő

Asztrál kapcsolatok.

Tintába mártott törékeny késszelet,

monoton jegyzője az észnek.

Bárgyú bárdja vagy e lénynek;

Vágyaim dölyfös dugója, Te szelep.

 

Tintába rejtett fényes ékszerek

közt megbújó egyszerű érzelmek.

Hazug költője vagy a szépnek;

nálad szögletes a kör, s nem kerek.

 

Vagy ujjak közé korlátolt képzelet,

bölcs őrzője vagy a képnek;

hol nem vész el a részlet,

mit létrehozott az Isteni képzet.

Érzéseim közt állt egy;

A magányos lovas.

Büszke mellkasán kegy,

Magánycsepp koppant ott,

Hol régen a szívét hordta.

A végzet mely számára

Több időt jósolt, harsonát

Fújt, s ő tovább dobbantott.

Megtalált az élet;

Lábam alá vettem az erdőt,

De sosem tapostam új utat.

 

Ez a virág oly ritka, hogy

Elhaladni mellette félek.

Forr bennem egy érzés,

S párolognak a percek,

Az úton szeretnék menni,

De félek, hogy megégek.

Néha visszanézek, mert

Számolatlan hallom

Lépteid nyomomban.

 

Ma már a saját utam járom,

A múlt porát nem kavarom,

Hagyom, álljon csak halomban.

Az új élmények jelzik,

Hogy jó felé haladok.

Utcakőből kisírt gyémántcsepp,

Így látom törékeny tested,

Engedd, hogy táplálja eső,

Kényeztesse szél, fedje el

A hó, s ha ez véget ér:

Virágoztasd ki újra magad.

A szándék ha jó, legyen az tudatlan

Vagy bölcs, nem számít.

A gondolat, mely teremtő

Ereje révén pusztán hat. Így

Nem kímél s nem válogat,

Szavaink előtt nyit utat.

Kérdés nélkül segít, ha kell.

Máskor egy pillanat alatt lecsap,

S ott ér el ahol csak akar.

Ő az előörs, az úttörő,            

Érdeme nem mérhető,

Mit kimond a száj, azt

Már eladta rég az agy,

Ki nem hazúg, s nem tagad,

S a teste tiszta és az elméje szabad,

Annak a világ a nyakába szakad.

 

Tudod már, hogy ez áldás,

S nem átok! Hogy mit kezdesz

Vele eldöntheted magad.

Segíts ha nem is kérik és

Sohase pusztíts, még

Akkor sem ha szabad!

Tartson össze a barátság,

A szeretet és az akarat,

Hogy megtaláld a kiutad.

Oszd meg ezt az élményt

Mindazokkal, kikkel

keresztezed utad.

 

Ki elvesz, sosem lesz,

Az mi igazán akar.

Mindent odaadva válsz

valóban mássá. A félelem

Forrása a ragaszkodás, a

Folytonos kapaszkodás,

A biztos lét utáni hiú vágy.

A tét túl nagy, hogy engedj,

Hogy mindened egyszerre

Feltedd. Az érték számomra

Nem más, mint pár ábránd,

Néhány csodás pillanat,

Mit átélve léped túl magad!

 

Leomlanak az elmefalak,

Csupaszon látod önmagad,

A lélek tükre ehhez kevés,

Hogy önmagad igazán megértsd.

Kell az új élmény, az a hatás,

Mit nem tud átélni más,

Csak ki a jelenben is ott van,

Az ki úgy ad, hogy sosem akar

Cserébe mást. Az ki barátját

Könnyekkel öleli át, ha látja,

Hogy nem találja önmagát!

 

Furcsa úgy aludni egy ágyban

Hogy az ember megszokta, hogy párban...

Mégis ahogy a lámpát eloltom

Nem maradok egyedül otthon...

 

A sötétben elém tárul a világ

A képzeletemnek nem szab többé gátat

Hunyorítok a szívemmel, s ha rendesen kilát

Érzéseim távcsövén át nem követek el hibát

 

Átlátok minden egón, s minden sminken

Nézlek, s legott látom hogy nincs minden

Rendben, mit elfedni próbálsz messziről kiált:

-Valaki segítsen, ments meg világ!

 

               -

              oo

             - - -

            oooo

             - - -

            oooo

             - - -

            oooo

             - - -

            oooo

             - - -

              oo

               -

 

 

1.

                   ó

                remek

              édes máz

            mit eszek ah

            távolb' mész

            mit esze ki

             nál kinn áll

            a kedve-s-em

            szottyan el l

              eszegi fej

               ét, az ég

                remeg

                   ő

 

Vállamra tette két kezét egy érzés,

Gondolataiban mélyen elrévedt,

Hogy mi lesz az első kérdés?

 

A tenger összes kékjében jött elébem,

S minden színében ragyogott ő.

Hullámai moraja, mára lágy zenévé lett.

 

A tavasz lámpásain már elizzott a hő,

S ha az első zöldet lekésted már,

Fakadhat rügy, még nem késő.

 

A sziklaszirtnél áll egy romvár,

Körüljártad, s partján hagytad

Türkíz ujjaid lágy nyomát.

 

Fölöttem lebegett egy érzés,

Felnéztem az őszi napos égre,

S jól esett, nem kérdés.

 

Magam magja:

 

 

Lebeg a lelkem, nyomtalan.

Ég a sebem, de a testem karctalan.

 

Lelnék hont hontalanként más hazában,

s ott teremnék minden szavában;

Lennék lomha lázas egyveleg,

ki testben, s lélekben egy veled.

 

Távoli tájakon száguld a képzelet,

Akárhol jár mindig csak képzeleg.

Képzelem itt a világot,

Színes mezőkön nyíló virágot.

A lelkem bár tovaszáll,

De összeköt még egy szál

Itthagyott testemmel,

Ez a kulcs a földi élettel.

Burokba rekesztett énem,

Magam magja marad.

Csak nehogy elejtsd,

Belőle nyílik a nefelejcs.

 

...Élni érted születtem

   Csodálatos anyaföldem.

...Remegve hozzád érnem

   Ennyi volt mit kértem.

...Látni, amit más nem képes

   Minden apró rezdülésed.

...Nyílik a szám és már érted

   Több vagy nekem, mint remélted.

                                               (2005.03.)

Foszlott vitorlaként

csüngenek az álmok

tudatalattim árbócán.

 

Érintetlen érzések

izzó kanóccal,

ágyúzzák elmém fedélzetét.

 

Régóta tárolja

kisagyam hajóalja

a tudatalatti sérelmekkel

teli rumoshordókat...

 

Horgonyként működő

visszafogottságom,

meddig időz ennél

a zátonynál...

 

Mikor feneklik meg

hajótestem a tér

hatalmas tengerében...

 

Festményre mázolt gyertya ég,

Fejemben már szürkül a kép.

Köddé válik minden kétely,

Az igazság egy kínzó métely.

 

Ott rejlik a szavak mögött,

Sötét-mocskos falak között.

Talpam alatt üvegszilánk,

Darabokra tört a világ.

 

Szikrát vetnek a sziklák,

S lángra kapnak a fák.

A betűdzsungel marad, de

Kiégnek az igaz szavak!

Másodosztályon megfáradt
műbőrhuzathoz simul a
tested, kecsesen, karcsún.
Homlokod apró ráncot ejt,
majd elmélyed komolyabb
gondokon. Nem néz fel szemed,
a kötet alját lesed. Feltűnik,
már egy óra, s nyelved nem nyálaz, s
kezed nem lapoz, mint előtte oly
szorgosan, dolgavégezetlen pihen
szoknyafedte combodon. Vár
az állomás, s jár az óra, nem
áll meg sem az idő, sem a vonatom.
Nem játszol nekem nőt, s nem
bánod, hogy nem bókolok,
fáradt fejed a vállamhoz ér,
s én is elbóbiskolok. Lassul a táj
az ablakon, s boldogan nyugtázom,
mellettem vagy és
nem csak álmodom.

1986    Türelmesen vártam,
           bölcsőm oldalán
           lóbálva apró lábam, 
           hogy zsenge tested,
           messziről lengve
           és remegve megérkezzen
           két év múlva e
           nagy kerekre.

2005    Egy cseppet se bántam,
           bár néha egyedül voltam
           és magányomban fáztam,
           hogy akkor, ott este,
           ajkad az ajkamat
           édesen kereste!

 

Apró lábnyom a szűz hóba
Taposva várja  a sorsát,
Hogy ellepje a kór, a
Kegyetlen valóság.

 
                     *

 
A vízcseppet űzi a szellem,
Hogy birokra kelve
Távolsággal nyerjen,
S végül a földre essen

 

Óda a szeméttelephez

Mit más kidobott 
önzetlenül öleled kezeddel át, 
konzervdobozban őrzöd 
a rothadó hús szagát.

Repedt hűtőd nem 
zár már jéghegyeket,
mégis társai mellé
féltve beteszed.

Gondoskodsz róla, neki,
s mindenki másnak,
csenddel teli szép évekről,
míg mások sírgödröket ásnak,

Te megmutatod
mindenkinek, hadd
lássa a világ
hol követett el hibát.

Mi más ez, mint 
feltétlen szeretet, ó
taníts meg rá! Hadd 
öleljem át rothadó hússzeletek

Által körülvett
dobogó szív zaját!
S egyszerre zárja ránk 
kulcsát a teleped.

Magaslati útról

Elöttem fekszik a táj
Pécs, kedves kis hazám.
Innen minden csendes
játékautók pontszerűen
mozognak, sürögnek
és forognak, makett
városomban, makett
emberek bábjáték életüket
élik, előre megrendezve,
jó színészként semmit
sem ellenkezve,
a darabot egyszerűnek vélik.

Makett városom, gyárosom,
autókereskedőm óhajom
szerint irányítom.

Akaratom fentről,
vigyázva, hogy el ne törje
emeletes házat emel 
a magasba, kénye-kedve 
szerint arrébb rakja.
És bábjain ruhát cserél
ha úgy tartja kedve,
mindent megtehet ez az
ő terhe. Lelke rajta,
Isten látja, ha akarja
és mégsem tesz semmit.